Az EU éghajlat-politikai hatáskörei

Az Európai Unió csak azokkal a hatáskörökkel rendelkezik, amelyeket a tagállamok az uniós szerződések révén ráruháztak. A többi hatáskör a tagállamok kezében maradt.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 11. és 191–193. cikke értelmében az EU a környezetpolitika minden területén eljárhat, az éghajlatváltozás elleni küzdelmet is ideértve. Az Unió tevékenységi körét a szubszidiaritás elve korlátozza.

Az éghajlatváltozás elleni küzdelem megosztott hatáskörbe tartozik: az EU és az uniós tagállamok egyaránt elfogadhatnak kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok azonban csak azokban az esetekben tehetnek így, amikor az EU nem járt el saját hatáskörében, vagy kifejezetten úgy döntött, hogy nem fogja gyakorolni az őt megillető hatáskört. Tagállamtól függően egyes tevékenységi területek a regionális vagy a helyi önkormányzatok illetékességébe tartozhatnak.

Ezenfelül a tagállamok felelősek az uniós jog gyakorlati végrehajtásáért.

Az európai klímarendelet értelmében az Európai Uniónak jogi kötelezettsége, hogy 2050-re klímasemlegessé váljon. Ez magában foglalja azt a kötelezettséget is, hogy 2030-ra – köztes célként – legalább 55%-kal csökkentse nettó üvegházhatásúgáz-kibocsátását.

A tagállamok ennél nagyobb ívű köztes célokat is elfogadhatnak. Maguk választhatják meg továbbá, hogy milyen módszereket alkalmaznak a területükön a kibocsátáscsökkentés érdekében.

A kibocsátáscsökkentés tekintetében az egyes ágazatok eltérő közelítésmódokat alkalmaznak.

Az EU kibocsátáskereskedelmi rendszere (EU ETS) korlátozza egyes ágazatok – különösen az energiaellátás, az energiaigényes iparágak és a légi közlekedés – összkibocsátását. Az EU ETS rendszerrel létrejött a kibocsátási egységek piaca, amely beárazza és megfizetteti a szén-dioxid-kibocsátást.

Az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének végrehajtása megosztott hatáskörbe tartozik:

• A Bizottság akkor jár el, amikor uniós szinten egységes végrehajtási feltételekre van szükség ahhoz, hogy a tagállamok összehangolt közelítésmódot alkalmazzanak – ez a helyzet például a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásával kapcsolatos döntések meghozatala, illetve a kibocsátások nyomon követése, jelentése és ellenőrzése esetében.
• A tagállamok kibocsátási egységeket osztanak ki a területükön tevékeny ipari szereplőknek, és nyomon követik és validálják a tényleges kibocsátásokat, összevetve azokat a vonatkozó kibocsátható mennyiséggel. Egyes tagállamok aukciós platformokat működtetnek. A tagállamok a kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételeiket többek között éghajlat-politikai intézkedésekre költik.

A közös kötelezettségvállalási rendelet tárgyát a belföldi közlekedésből (a légi közlekedést kivéve), az épületekből, a mezőgazdaságból, a hulladékgazdálkodásból és a kis méretű ipari létesítményekből származó uniós kibocsátások képezik. 2030-ra ezek a kibocsátások 40%-kal fognak csökkenni a 2005-ös szinthez képest.

Ebben a kibocsátáscsökkentési erőfeszítésben mindegyik tagállam részt vesz: a nemzeti célértékek 10% és 50% között mozognak. A tagállamok tartoznak felelősséggel azért, hogy – az uniós intézkedéseket nemzeti intézkedésekkel ötvözve – teljesítsék ezeket a célértékeket. A tagállamokon belül e területek egy részén a kibocsátáscsökkentés a helyi, illetve a regionális önkormányzatok hatáskörébe tartozhat.

A LULUCF-rendelet uniós célértéket vezet be a természetes elnyelők által megvalósított nettó szén-dioxid-eltávolításra vonatkozóan, melyet 310 millió tonna CO₂-egyenértékben határoz meg a 2030-ig tartó időszakra. Az egyes tagállamokra egyedi célértékek vonatkoznak.

A tagállamoknak kell gondoskodniuk arról, hogy területükön bővüljön a szén-dioxid-eltávolítás mértéke, és elérje az új uniós célértéknek megfelelő mennyiséget. Számos intézkedést életbe léptethetnek annak érdekében, hogy javítsák a területükön folytatott földgazdálkodást. Ezek közé az intézkedések közé tartozik egyebek mellett a fenntartható erdőgazdálkodás és a tőzeglápok elárasztás útján történő helyreállítása is. A földhasználati ágazatra vonatkozó célok növekedésével a tagállamok aktualizálják a közös agrárpolitika (KAP) keretében kidolgozott stratégiai terveiket.

Az EU-ban 2035. január 1-jétől kizárólag olyan új személygépkocsikat és kisteherautókat lehet majd értékesíteni, amelyek kibocsátásmentes járművek, 2030-tól pedig meghatározott kibocsátáscsökkentési célértékeket kell elérni a 2021-es szinthez képest. Ezenfelül minden évben konkrét célértékek meghatározására kerül sor minden egyes gyártóra vonatkozóan.

A tagállamok kulcsszerepet játszanak a folyamatban, mivel az új szakpolitika eredményessége attól függ, sikerül-e Európa-szerte növelni a töltőállomások számát. Az alternatív üzemanyagok infrastruktúrájának kiépítéséről szóló rendelet keretében a tagállamok a helyi hatóságok segítségével – a kibocsátásmentes autók értékesítésével összhangban – növelni fogják a töltőkapacitást, és elektromos és egyéb töltőpontokat építenek ki a nagyobb autópályákon.

A jogi szabályozáson túl az EU azáltal is segíti a zöld gazdaságra történő átállást, hogy pénzügyi támogatást kínál a tagállamoknak, településeknek, régióknak, vállalkozásoknak és a veszélyeztetett társadalmi csoportoknak. Az uniós pénzügyi támogatás több különböző módon valósul meg, így például a LIFE programon, a Szociális Klímaalapon, az Innovációs Alapon és a Modernizációs Alapon keresztül.